Tizenkét éves volt, amikorra újra megtanult járni. Nem futni, járni. 1940-ben, Wilma születése után nem sokkal az orvosok világosan megmondták az édesanyának, hogy ez a gyerek nem biztos, hogy egyáltalán fel fog nőni. A család huszadik gyermekeként megérkező kislány jóval korábban született a vártnál, és alacsony, mindössze kétkilós testsúlya miatt nem sok esélye volt a túlélésre. Akkoriban a koraszülött-ellátás még igencsak gyerekcipőben járt, ám a kislány ennek ellenére kitartott, és életben maradt. Nem volt könnyű dolga, hiszen ennyi testvér mellett örült, ha rendes ételhez jutott. Négyéves korában ismét veszélybe került az élete: elkapta a skarlátot, később kétszer tüdőgyulladással esett ágynak, végül őt is elérte a gyermekbénulás-járvány. Az egyik lába lebénult, és úgy tűnt, életét tolószékhez kötve éli majd.

A kis Wilma végül minden betegségéből kikeveredett. A gyermekbénulás miatt azonban az egyik lába annyira gyenge volt, hogy csak hosszú évek munkája után tudott újra ráállni. Édesanyja testvérei segítségével mindennap masszírozta otthon a kislányt, s vitte hetente kétszer a kórházba kezelésre. Az életüket azonban nemcsak a betegség, de a szegregáció is alaposan megnehezítette. Afroamerikaiként a család nem járhatott ugyanabba az iskolába, mint a fehér gyerekek, és a kórházak közül is csak a feketéknek fenntartott, tőlük 80 kilométerre található intézmény volt hajlandó vállalni Wilma rehabilitációját. Ide azonban cseppet sem volt egyszerű eljutni, pláne egy szegény családnak. A kezelés végül ha lassan is, de sikerrel járt, és a tizenkét éves Wilma már képes volt biztosan járni a két lábán.

Akarattal, hittel, motivációval és céltudatossággal a képességek magas szintre fejleszthetőek. Akarat, céltudatosság és változóképesség (tanulékonyság) az igazi tehetség, amely messzire juttat. Megfelelő munkával mindezek fejleszthetőek.